Igazgyöngy halászat

Én úgy képzelem a párkeresést, mint egy igazgyöngy-halászatot, mely során nagy kihívás egyetlenegy igazgyöngyöt rejtő kagylóra is bukkanni.

Sétálsz a parton… Talpad kellemesen süpped a langymeleg, finom homokba, orrod beszívja a párás, tisztító sós levegőt, bőröd simogatja odaadó sugaraival a késődélutáni, elköszönni vágyó nap. Szívedben születő gondolatként utat tör, s elmédig jut a vágy: megtalálni igazgyöngyöd.  

Van még idő, a nap még nincs lemenőben… kezdetlegesen eszkábált kis facsónakod beletolod a vízbe…használnod kell a lapátot, hogy a hullámok ne sodorjanak vissza és sokáig kell evezned, hiszen értékes kagylóra a part közelében biztos nem lelhetsz. Ha elérted a kívánt távolságot, derekadra kötöd hálódat. Tüdődet feszítő levegőt veszel, ugrasz. Egyre mélyebbre és mélyebbre merülsz…Gondosan pakolod bele a talált kagylókat a hálónkba. Maradnál még, de elfogyott a levegőd, vissza kell térned a felszínre. Kissé kimerülve borítod ki és teríted szét zsákmányaidat, kik magukban foglalják az érték ígéretét. Bizakodsz, de tudod, az Emberek Világában nem könnyű igazgyöngyre bukkanni, nagy szerencse lenne, ha első merülésed alkalmával megtalálnád félteni való kincsed.

Az Emberek Világának kagylóit nem kell feszíteni. Ők beszélnek, s mondataik, szavaik között –ha elég figyelmesek vagy- kitűnik, rejtik, őrizik-e a drágakövet. Beszélnek és beszélnek…. s te dobálod őket kifele, nem kellenek… ürességük nem is hallgatják el. Végül marad néhány értékesebbnek tűnő darab. Egyet választhatsz, egyet kérhetsz meg rá, nyissa fel magát. Melyikük legyen? Tudod, elszomorodnál, ha nem találnád meg benne a kincset, s emiatt a következőt csak nagy sokára és durván kérnéd arra, mutassa meg rejtekét, hogy láthasd, lakozik-e benne az a valami. Kiválasztod, majd lélegzet- visszafojtva lesed, amint a héjak, melyek a bensőt takarták, egyre többet láttatnak… lesed, várod, pásztázod szemeddel… Csalódott sóhaj. Amelyikről azt gondoltad, becses, kiderül, csupán a sivárság harangja kong benne. Sokat vártál tőle, dühös vagy… visszahajítod a vízbe. Így jársz a következővel is. Már nem érdekel a többi, amelyik még a csónakban van… visszadobálod őket is…csüggedt vagy. Látod, a nap fénye egyre erőtlenebb… ideje visszatérni a partra.

Már sötét van, mire visszaérsz. Tüzet raksz, megmelegszel mellette. Nemcsak a tested, lelked is felmelegszik. Megnyugszol, békére lelsz. Magadba tekintesz. Olyan mélyre, mint korábban a kagylókért szálltál alá. Észreveszed, hogy amit kerestél, a gyöngy, ami olyan értékes, ott van a birtokodban, benned lakozik. Talán nem kell kagylókban keresned. Felteszed magadnak a kérdést: Érdemes-e hát holnap kihajózni?

Félreértés ne essék, überfantasztikus- csillámpónis-extatikus érzés édes magzataim nevelése, mégpedig egyedül. Én akartam elválni, jobb így, punk tum. De ha az élethelyzetet nézzük, igényel némi (iszonyat sok) logisztikát, hogy életem területeinek zsetonjait magaménak tudjam. Mert lemondani bármiről? Hát, az nem nagyon megy. I want it all, I want it all!

Azt hiszem, egy általánosságban elmondható dolog lett leírva, igaz, hogy egyperegyben, de ez valahogy mégsem rólam szól. Ez az anyákra háruló súlyról és elvárásokról szól... 
Popper Péter szavai jutnak eszembe ezzel kapcsolatban:
"A mai társadalomnak az egyik fő betegsége, hogy mindenütt kimerült nőket lát az ember. Mert a hagyomány is erős, hogy tisztes nőnek családanyának kell lenni, bevásárolni, főzni, gyereket nevelni, az ágyban is jó partnernek kell lenni, no de a szakmájában is előre kell haladni és karriert csinálni. Ennyi bőrt nem lehet lenyúzni egy emberről."

Elöljáróban: 
Igen, a háromszög saját. Nem, nem volt tudatos a gyerekek nem-csúcsra való helyezése. De már így marad...
Nem, nem pesszimista írás. Realista. Nem, nem panasz, minden tök jó.

Ha még a főiskolán lennék, és ez egy tanulmány vagy neadjisten szakdolgozat lenne, biztos ezt a címet adnám neki:

A gyermeküket egyedül nevelő anyák dilemmatikus háromszögének elemzése, megoldási stratégiák az egyén szintjén. De a fenti cím jobban leírja ennek a súlyát…

Munkám során megismertem a bűvös befektetési háromszöget, melynek, mint nevében is benne van, befektetésekre vonatkozik. A lényege: a háromszög egy-egy szögénél egy-egy releváns terület található, ilyen a likviditás (hozzáférhetőség), a biztonság és a hozam. Ugye, hogy egy befektetés esetén mindhármat milyen fontosnak tartjuk? Viszont ennek a cuki, de gonosz háromszögnek van egy szabálya: Ha a háromszög 2 csúcsa erős, akkor a harmadik kötelező módon gyenge, mind a három szempontot nem lehet egy befektetésnél érvényesíteni. Magyarán: válassz kettőt, ami fontos, annak tudatában, hogy a harmadik sérül(het).

Ennyit a pénzügyekről, köszi, ha még itt vagy. :D

Egyedülálló  anyaként ez a háromszög nagyon megragadta a figyelmem, és elkészítettem a sajátom. Szóval, kettőt válassz, a harmadik sérül. Én azt a három területet vettem alapul, ami úgy gondolom, egy átlag nő életében prioritás. Ezek a következők:

1. Gyerekek: gondozásuk, nevelésük, velük való foglalkozás, bölcsibe-oviba-iskolába-edzésre-különórára történő szállítás stb
2. Munka: karrier, pénz, szakmai előmenetel stb
3. Magánélet: én-idő, szerelmi élet, barátok, szórakozás stb

 Persze nagyon egyénfüggő, hogy egy-egy területbe mi tartozik bele, ez a sajátom.

A finomság igazából innentől kezdődik:

Észrevettem, hogy valóban csak két területre tudok koncentrálni egyszerre. Lehet csak én vagyok ilyen szerencsétlen, de hiába akartam egyszerre mind a hármat, úgy sosem ment.

Ha a gyerekeimre és a magánéletemre koncentráltam, nem tudtam elegendő figyelmet fordítani a munkámra. Ha a munkámra és a magánéletemre, úgy éreztem, kevés időt szentelek a gyerekeimnek, ha a munkára és a gyerekekre, akkor nono én-idő, meg szerelmi élet és társai. Őszinte elismerésem, ha valaki profi zsonglőr szintjén, mindhárom tányérral egyszerre tud egyensúlyozni. Nálam törtek a tányérok…

A 20 milliós kérdés pedig az: melyik kettő terület legyen kiemelt? A csemeték nyilván mindenképp benne vannak a pikszisben, de ha valaki mondjuk olyan területen dolgozik mint én (teljesítményarányos- bérezés, karrierszint-ugrási lehetőség, szép kereseti lehetőség stb), akkor a kérdés okoz némi fejtörést. Így hát nálam váltakozás, és kompenzálás figyelhető meg. Vannak napok, mikor a párosok váltakoznak. És bevallom, javarészt a gyerekek benne vannak a top kettőben, de mivel már rég letettem arról, hogy önmagam a tökéletes anya jelmezébe bújtassam, vállalom, hogy van olyan nap, ami mondjuk a munkáról és az én-időről szól. (Ez nem jelenti azt, hogy zéró figyelem koncentrálódik rájuk, csupán annyit, hogy a másik kettő hangsúlyosabb.) Piciny lelkem ezt hálás lelkiismeret-furdalással és mint fentebb írtam, kompenzálással adja tudtomra. Tehát: Az a hipotézisem, hogy egy dolgozó, karriert építeni vágyó, gyermekkel rendelkező egyedülálló anya a három terület közül egyszerre, egy időszakban maximum két területre tud koncentrálni, a harmadik sérül. Továbbá, ezek a területek időszakosan váltakoz(hat)nak.

Ez végülis a saját megoldási stratégiám is: a hangsúlyos kettőt váltogatom, arra az időszakra a harmadik picit háttérbe szorul. Aztán csere. Ennek sajnos az a következménye, a hátrányban maradt harmadiknál be kell hozni „valamit”….   Más egyéb megoldási stratégia lehet a, a munkáról b., szabadidőről, magánéletről való lemondás. Nekem ez nem sikerült, ahogy írtam is, én mindent akarok, nem szeretnék hiányt az életemben. Az egész helyzetet tényleg ahhoz a mutatványoshoz tudom hasonlítani, aki asztalra helyezett pálcákon igyekszik forgatva megtartani a tányérokat. Lehetséges vajon eljutni oda, hogy ne törjön a tányér? Zsonglőrök, mi a véleményetek?

(jelige: Hiper-szuper, mindentjobbantudó ősanyák, kíméljetek. Őrizzük meg nyugalmunkat. :D )

Egy olyan élményben volt nemrégiben részem, amiért nagyon hálás vagyok. Az ilyen élmények tényleg a legváratlanabb időben és helyen jöhetnek… Nyílt nap volt a kislányom óvodájában- természetesen mesemondás is volt a gyerekeknek, akik körbe ülve, törökülésben hallgatták az óvónénit. A mese olyan dolog, amiben mindig van „oktató” elem, bátorságra, értékekre tanítanak, a történet elején lévő megbillent egyensúlyi helyzet a végére gyönyörűen helyreáll, a főszereplő többnyire személyiségfejlődésen megy keresztül. A meséknek szimbolikája van, melyeket saját életünkre vetítve értelmezhetünk. Furcsa dolog erre felnőttként is ráeszmélni… Ez a mese adott egy olyan pluszt, ami segített felismerni viselkedésmintákat a saját- és a mások attitűdjével, magatartásával kapcsolatban. Számomra kissé szokatlan dolog felnőttként megkönnyezni egy gyerekmesét, viszont most ez történt. Hatott. Értelmezetté vált. Ez a csodálatos mese Lázár Ervin, A nagyravágyó feketerigó című meséje. A hivatkozásra kattintva el tudjátok olvasni. Nem olyan hosszú, és garantáltan élmény lesz… J

A történet röviden és az értelmezés:

A mese egy olyan feketerigóról szól, aki nem tudja elfogadni önmagát, másokat csodálatosabbnak, értékesebbnek tekint. Ezt gyönyörűen kompenzálja azzal, hogy „fent hordja a csőrét”, viszont emiatt nincs barátja, társa, nem kap, és nem ad szeretet. Ő ettől a magánytól nagyon szenved, mégsem változtat. Ugye, milyen tipikus?

Egy nap megjelenik az erdőben egy kisfiú, „madárbarátot” keres, viszont az ott lévő madaraknak már van barátja. A feketerigó elbújt a bokorban, nem hitte el, hogy ő kellhetne a kisfiúnak, hiszen csúnya, ugyanakkor szeretett volna a barátja lenni. A fiú szomorúan, barát nélkül ment el az erdőből.

A feketerigónak eszébe jutott, hogy az erdő mellett él egy festő, akinek gyönyörű színű festékei vannak. Elhatározta, hogy mire legközelebb jön a kisfiú, befesti magát, így hátha tetszeni fog neki. Így is történt, az egész madár (még a csőre, lába) is zöld lett. Így várta vágyott barátját. Azonban a hatás nem az lett, amire számított. A többi madár kinevette, a fiú is furcsán nézett rá, közölte vele, hogy nem ilyen madárra gondolt.

Az jutott a rigó eszébe, hogy legközelebb gólyának festi magát. Ez a próbálkozás is csúfos véget ért, a többiek kinevették, a kisfiúnak nem kellett, ő továbbra sem ilyen madárra gondolt, és emiatt nagyon bánatos lett. A feketerigó is szomorú volt, sajnálta önmagát, fél évre elbujdosott.

Elhatározta, hogy tanulmányozza a sárgarigót, hogy tökéletes másolattá tudja pingálni magát. Ez meg is történt: csodálatos sárgarigó lett, a többi madár ámult a szépségétől. A kisfiú is szépnek tartotta, mégsem volt boldog amiatt, hogy rátalált erre a szépségre. Ismét azt mondta, hogy ő másik barátra gondolt. Kibökte, hogy látott valamikor egy nagyon kedves, különleges madarat, akinek fekete volt a tolla- ő igazából rá vágyik.  A végét inkább bemásolom:

„-Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.”

Tűpontos leírása destruktív emberi gondolkodásnak, félresiklott emberi kapcsolatoknak, rossz beidegződéseknek. Ez a mese emlékeket hozhat fel. Olyan emlékeket, mikor nem hittük el, hogy elfogadhatóak, szerethetőek vagyunk, mikor úgy gondoltuk, hogy külső értékeink nem megfelelőek a másik számára (a belsőkkel már mit sem törődtünk, gondoltuk nem számít...), mikor másnak akartunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Gyakran külsőségekben színesítjük magunkat, ami értelmetlen erőlködés... 
Igen... amikor eljön "valaki értünk", épp értünk, előfordul, hogy nem hisszük el, hogy RÁNK kíváncsi, igazi valónkra.
Nem kell mássá válnunk ahhoz, hogy szerethetőek legyünk, mert már önmagunkban azok vagyunk, és valahol vár ránk egy "kisfiú", aki épp ránk vágyik, arra a természetes lényre, akik mi saját magunk vagyunk. Merjük elhinni.

A teljes mese itt található: http://mek.oszk.hu/kiallitas/lazar/html/mesek_nagyravagyofeketerigo.htm