Egy olyan élményben volt nemrégiben részem, amiért nagyon hálás vagyok. Az ilyen élmények tényleg a legváratlanabb időben és helyen jöhetnek… Nyílt nap volt a kislányom óvodájában- természetesen mesemondás is volt a gyerekeknek, akik körbe ülve, törökülésben hallgatták az óvónénit. A mese olyan dolog, amiben mindig van „oktató” elem, bátorságra, értékekre tanítanak, a történet elején lévő megbillent egyensúlyi helyzet a végére gyönyörűen helyreáll, a főszereplő többnyire személyiségfejlődésen megy keresztül. A meséknek szimbolikája van, melyeket saját életünkre vetítve értelmezhetünk. Furcsa dolog erre felnőttként is ráeszmélni… Ez a mese adott egy olyan pluszt, ami segített felismerni viselkedésmintákat a saját- és a mások attitűdjével, magatartásával kapcsolatban. Számomra kissé szokatlan dolog felnőttként megkönnyezni egy gyerekmesét, viszont most ez történt. Hatott. Értelmezetté vált. Ez a csodálatos mese Lázár Ervin, A nagyravágyó feketerigó című meséje. A hivatkozásra kattintva el tudjátok olvasni. Nem olyan hosszú, és garantáltan élmény lesz… J

A történet röviden és az értelmezés:

A mese egy olyan feketerigóról szól, aki nem tudja elfogadni önmagát, másokat csodálatosabbnak, értékesebbnek tekint. Ezt gyönyörűen kompenzálja azzal, hogy „fent hordja a csőrét”, viszont emiatt nincs barátja, társa, nem kap, és nem ad szeretet. Ő ettől a magánytól nagyon szenved, mégsem változtat. Ugye, milyen tipikus?

Egy nap megjelenik az erdőben egy kisfiú, „madárbarátot” keres, viszont az ott lévő madaraknak már van barátja. A feketerigó elbújt a bokorban, nem hitte el, hogy ő kellhetne a kisfiúnak, hiszen csúnya, ugyanakkor szeretett volna a barátja lenni. A fiú szomorúan, barát nélkül ment el az erdőből.

A feketerigónak eszébe jutott, hogy az erdő mellett él egy festő, akinek gyönyörű színű festékei vannak. Elhatározta, hogy mire legközelebb jön a kisfiú, befesti magát, így hátha tetszeni fog neki. Így is történt, az egész madár (még a csőre, lába) is zöld lett. Így várta vágyott barátját. Azonban a hatás nem az lett, amire számított. A többi madár kinevette, a fiú is furcsán nézett rá, közölte vele, hogy nem ilyen madárra gondolt.

Az jutott a rigó eszébe, hogy legközelebb gólyának festi magát. Ez a próbálkozás is csúfos véget ért, a többiek kinevették, a kisfiúnak nem kellett, ő továbbra sem ilyen madárra gondolt, és emiatt nagyon bánatos lett. A feketerigó is szomorú volt, sajnálta önmagát, fél évre elbujdosott.

Elhatározta, hogy tanulmányozza a sárgarigót, hogy tökéletes másolattá tudja pingálni magát. Ez meg is történt: csodálatos sárgarigó lett, a többi madár ámult a szépségétől. A kisfiú is szépnek tartotta, mégsem volt boldog amiatt, hogy rátalált erre a szépségre. Ismét azt mondta, hogy ő másik barátra gondolt. Kibökte, hogy látott valamikor egy nagyon kedves, különleges madarat, akinek fekete volt a tolla- ő igazából rá vágyik.  A végét inkább bemásolom:

„-Megértheted, hogy ki kell tartanom mellette, hátha egyszer megjön, és akkor ki lesz a barátja?

A feketerigó keserves sírásra fakadt, hullottak a könnyei, mint a záporeső. A kisfiú nagyon megsajnálta.

– Miért sírsz? Ne sírj! – mondta neki.

– Azért sírok – zokogta a madár –, mert a feketerigó én vagyok.

Ámulva néztek rá, nem akarták hinni, de akkor a madár könnyei már lemosták a melléről a sárgarigó sárga, a gólya fehér és a zöldküllő zöld színét – előtűnt az igazi fekete.

– Istenem, de buta madár vagy te – mondta boldogan a kisfiú, fölkapta, és sokáig mosdatta a feketerigót a patakban. De a sok szín nem egykönnyen jött le róla; amikor hazaindultak, még akkor is zöld, sárga meg fehér foltok éktelenkedtek a madáron. Nem is volt olyan, mint egy igazi feketerigó.

– Mit gondolsz, lekopik? Leszek én még igazi szép fekete? – kérdezte a madár.

– Biztos – mondta a kisfiú, azután elszomorodott; arra gondolt, hogy már fél éve lenne barátja, ha ez a szamár feketerigó nem pingálja magát.”

Tűpontos leírása destruktív emberi gondolkodásnak, félresiklott emberi kapcsolatoknak, rossz beidegződéseknek. Ez a mese emlékeket hozhat fel. Olyan emlékeket, mikor nem hittük el, hogy elfogadhatóak, szerethetőek vagyunk, mikor úgy gondoltuk, hogy külső értékeink nem megfelelőek a másik számára (a belsőkkel már mit sem törődtünk, gondoltuk nem számít...), mikor másnak akartunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Gyakran külsőségekben színesítjük magunkat, ami értelmetlen erőlködés... 
Igen... amikor eljön "valaki értünk", épp értünk, előfordul, hogy nem hisszük el, hogy RÁNK kíváncsi, igazi valónkra.
Nem kell mássá válnunk ahhoz, hogy szerethetőek legyünk, mert már önmagunkban azok vagyunk, és valahol vár ránk egy "kisfiú", aki épp ránk vágyik, arra a természetes lényre, akik mi saját magunk vagyunk. Merjük elhinni.

A teljes mese itt található: http://mek.oszk.hu/kiallitas/lazar/html/mesek_nagyravagyofeketerigo.htm